Google+ Google+

2012. február 21.

A csalán az gyilkos

A földről ettem, a csillagos ég alatt aludtam, lemondtam a technológiáról, a szappanról, sőt még a tűzről is. Csatlakoztam az izraeli Gyűjtögetőkhöz, négy napig úgy éltem, mint az ősember, és csak hazaérve kezdtem magam primitívnek érezni. 


A gyomron keresztül kapcsolódnak a földhöz
“Fontos dolgok és szabályok: semmit nem hagyunk a terepen, beleértve a wc-papírt is. Az ülés helyett gyakoroljátok a guggolást, mint keleten. Levelekkel is ki lehet törölni, fakérgekkel, vagy amit mi ajánlunk: kövekkel.” Minden egyes alkalommal ezek, a Gyűjtögetők honlapjáról idézett szavak jártak a fejemben, mikor az elmúlt négy nap folyamán félrevonultam a fák közé a szükségemet végezni. Négy napig nem láttam vécékagylót, mosdót, szappant, vagy bármilyen ember által készített higiénia eszközt. De el kell ismernem, hogy ami négy nappal ezelőtt még rémálomnak tűnt, az most már tiszta élvezet. Ez nyilván a furcsa táplálkozásnak köszönhető, amihez időközben hozzászokott a szervezetem. Mikor szégyenlősen beszámolok erről az egyik régebbi gyűjtögetőnek, azt feleli, hogy ez ismert jelenség, ők úgy hívják, hogy “kaki varázslat”: az elmúlt szerda óta megevett levelek rostjai lekötik a beleimben az ételmaradékot, így legtöbbször nem is kell semmit kitörölnöm.

A többi egészségügyi termék helyettesítőhöz is hamar hozzászoktam: fogkrém helyett kopasz édesgyökeret rágok, mikor mégis vécépapírt kellene használni, kaviccsal oldom meg a dolgot, vagy ha kényeztetni akarom magam, akkor két mályva-levelet használok, ami dupla-papírként szolgál, végül pedig szappan helyett citrust facsarok magamra, ami kellemes illatot áraszt egy ideig. Mindezek ellenére örülök, hogy ez az utolsó nap.

Az egész szerdán, 12:07-kor kezdődött (a találkozásokat sosem kerek órára tűzik ki). A Beit Shean-on kívüli buszmegállóban összeverődött társaság két típusú emberből állt: egyrészt veterán kalandorokból, akik már évek óta részt vesznek ilyenfajta túrákon, melynek során étel és modern felszerelés nélkül egy hétre eltűnnek a természetben, másrészt kiváncsiakból, akik első alkalommal próbálkoznak. Lányok, ujjatlan pólókban és boombamela ruhákban, sapkás férfiak bottal, négyéves gyerekkel, és két férfi, akik úgy néztek ki, mintha csak most jöttek volna ki a zuhany alól, és még nem sikerült leölteniük magukról Tel-Avivot, vagy az én esetemben, Jeruzsálemet.

Rögtön az ölelkezések után jött az első utalás, hogy mi várható a következő napokban. Eligazítás, vagy megnyitó helyett az emberek nyomban megrohamozták az állomás mögötti elhanyagolt, gödrös mezőt, és elkezdték, hogy is mondjam, lelegelni a növényzetet. Mikor zavart tekintettel a mellettem maradt virágos ruhájú, mosolygós lányra néztem, bocsánatkérően rám mosolygott, és elment enni. Összeszedtem a bátorságomat és utánna eredtem.

Bár még mindig nem tudtam, hogy mi vár rám a későbbiekben, már egyenesen a földről kóstoltam az őszbogáncsot és a százszorszépet. Néhány srác segített, akik alkalmanként elmentek mellettem, és megmutatták, hogy hogyan kell megtörni a szár végét és felfedni a növény belsejét. Az első kisérletek során csak a rostos szárat rágtam, de mikor sikerült eljutnom a belsejéig, az íze kellemes meglepetést okozott. Kicsit az articsókára emlékeztetett. Felemeltem a fejem, és a körülöttem lévő levélevőket néztem. Hihetetlen, hogy sok-sok év alatt úgy haladtam el a járda oldalán növő elhanyagolt bokrok mellett, hogy nem élelmiszerként viszonyultam hozzájuk.

A csoport “Gyűjtögetők”-nek hívja magát, mintegy gesztusként a mezőgazdasági forradalom előtti több százezer évig fennáló emberi társadalomnak, mely vadászattal és gyűjtögetéssel tartotta fenn magát. Ez a gyűjtögetve kiránduló csoport abba a történelem előtti korba vágyik vissza, mely szerintük (így jellemzik maguk közt és annak aki kérdezi őket) az emberiség elfelejtett aranykora.

Minden gyümölcs, mint lottónyeremény
2007 tavasza óta szerveznek ilyen túrákat, mikor is öt barát úgy döntött, hogy elég filozófiakönyvet olvastak már, itt az ideje, hogy lábbal, kézzel és gyomorral is egyesüljenek a természettel. Úgy kezdődött, hogy egy hétre kimentek a természetbe minden élelem, túlélőfelszerelés, szerkentyű, telefon, gázpalack, és egyéb, a modern világból származó dolog, sőt gyufaszál és tűz nélkül, és megpróbáltak így boldogulni. Csak ők, a föld, és amit az ingyen kínál nekik. Működött a dolog, amit még egy ilyen hétvége követett, majd három hét, és a résztvevők száma időről időre nőtt.

Egy évvel később már volt internetes oldaluk fényképekkel (lakatim.tvuna.org), és néhány interjút is készítettek velük. Ma már több mint 200 ember van, akik legalább két gyűjtögető-túrán részt vett. Már nem fényképeznek a vándorlásaik során, nem reklámozzák magukat a médiában, de néhány hetente továbbra is útra kelnek. Mindig jönnek új emberek, leginkább miután találkoztak gyűjtögetővel valami természet-boltban, vagy stoppoláskor gyűjtögető-kocsiban kötöttek ki. Az újak legtöbbször nem térnek vissza egy másik túrára. Néhányan közülük már az út felén feladja, és otthagyja a csoportot. Néhányan, kevesen, függővé válnak.

A túra otthoni csomagolással kezdődött. Tilos ételt vinni. Egyáltalán semmi harapnivalót. Csak egy rongyzsákot a gyűjtögetéshez. Tilos sampont és fogkrémet csomagolni, és minden higiéniához kapcsolódó dolgot, melyek nélkül nehéz elképzelni akár egy napot is. A menstruációban lévő nőknek alga-szivacsot javasolnak, amit többszörfelhasználható természetes tamponként használhatnak, valamint azt tanácsolják, hogy tanulják meg irányítani a vérzést az úgynevezett “tudatot szabályozás” módszerével.
És nem lehet kocsival jönni, csak busszal, vagy stoppal.

Az a tilalmak célja –magyarázzák a honlapjukon-, hogy megszabadítsanak a természettől eltávolító modern technológiától, mely csak a kontroll illúzióját adja. “A stoppolás az egyik utolsó terep mely lehetővé tesz egybeeséseket”, magyarázza Jonatan (40), egykori high-tech-es, ma középiskolai fizika-tanár, aki a gyűjtögető túrák nyomán a mindennapi életben is magáévá tette a módszert, és ma már csak stoppal közlekedik. “Olyan barátságok alakulnak ki a stoppolás során, melyeket nehéz lenne máshol létrehozni”, magyarázza, “ha nincs pénz egy kapcsolat alapjaiban, akkor az szabadon virágozhat.”

Nincs előre meghatározott útvonal, így nincs értelme arról vitatkozni, hogy hová menjünk, magyarázza Ofek On-Bar (36), a túra irányítója, és a 2007-es első gyűjtögető vándorlás egyik résztvevője. Térkép és iránytű nélkül, egyszerűen lépegetünk az úttól a Források Völgye felé (Valley of Springs), és eltávolodunk mindentől ami úgy tűnik hogy beépített, vagy burkolt. Ez általában működik, és egyszer sem kell visszafordulnunk. “Sokszor egyáltalán nem tudom, hogy hová megyünk”, mondja Ofek, a legismertebb személy a gyűjtögetők közösségében, aki vékony és egészséges fiú. Galileában él, és maga termeli mindazt, amit eszik. Mikor veled beszél, teljes figyelmét neked szenteli, de ő maga nem akar sokat beszélni. “Azt szeretném, ha nem én lennék a központban, vagy ezek a túrák, hanem ez az életforma”, mondja.


Egy mustármező átvágása

Lépegetünk. Ismeretséget kötök terapeutákkal, jóga-oktatókkal, antropozófia tanárokkal, és egy farmerrel. Michael (25), egykori katonatiszt, önként adta vándorlásra a fejét. Eladta az ingatlanját, lemondott a stabil jövedelemről, hogy, mint mondja: "közelről fedezze fel az izraeliséget". Azóta ilyen közösségek között ingázik az országban. Én inkább hozzám hasonló emberekhez kapcsolódok. Találok egy hightech-es gyűjtögetőt, egy termék-designer csajt, és egy szinészt, aki a nyáron tiltakozó előadásokat kezdeményezett. A szinész nagy közösségi ember. A zsebében hord egy piros bohóc-orrot, és néha felveszi, hogy megnevettessen minket.

Beszélgetésbe elegyedek egy jól képzett és magát nagyon választékosan kifejező sráccal, aki nyugodt hangon elmagyarázza, hogy a mai modern társadalom kultúrája a reneszánszkor nagy mechanikus szárnyaira hasonlít. Az emberek, akik építették őket, és megpróbáltak repülni velük, meg voltak győződve róla, hogy a találmányuk működik, aztán lezuhantak. Mi is a föld felé közelítünk, mondja, néhány évtizedig, talán évszázadig fog tartani, de végül összetörjük magunkat.

Az első órában a mobiltelefontól való elszakadás a legnehezebb. A mobilt ők a héber pelephon helyett kele-fonnak (börtön-fon, כלאפון - פלאפון) hívják, így van írva az internetes oldalukon is. Csak egy mobil van a társaságban vészhelyzet esetére, Ofek táskájában , természetesen kikapcsolva. És még egy készülék, amelyikről senki nem tud, az én táskámban, az eldugott fogkrém és rejtett vécépapír közt.

A fő beszédtéma, az étel. Pontosabban a gyümölcsök, melyek valahol e hosszú hétvége lejtőin bujkálnak. Miközben a gyűjtögetők ezekről beszélnek, olyan lelkesedéssel nyalogatják a szájuk szélét, mintha csak most kaptak volna valami nagy örökséget. És én kezdek hasonlítani rájuk. Már délután van, és mint egy ősember, ma csak sárga mustár levelet, tormát, máriatövist, libaparéjt, keserű keszegsalátát, és végül desszertként: petrezselymet ettem.

A következő napokban kiderül, hogy az étel után kutatás a legfőbb tevékenységünk. Minden egyes alkalommal, mikor valami zöld levélcsoportba botlunk, rögtön belemerülünk. Megtanulom, hogy hogyan tudom legyőzni a tüskés csalánt, és miként tudok köszönetet érezni a spenót levél iránt. Éppen hátul ballagtam, mikor elöl valaki avokádóra lelt az út szélén, és csak messziről láttam, amint nagy hévvel gerezdekre vágják, mint ahogy Moamer Kadhafit kaszabálták a felkelők...

Estefelé jött meg a szerencsénk, mikor besétáltunk egy grapefruit és pekándió ligetbe. Percek alatt megtanulom hogyan lehet a súly alapján megkülönböztetni az üreges és a teli pekándiót, és hogy hogyan tudom feltörni őket egymáshozütögetéssel, vagy kővel. A grapefruit különösen nagy izgalmat váltott ki. Néhány gyűjtögető műanyag citromfacsarót húzott elő, és elkezdtük az üvegeket feltölteni gyümölcslével. Mellesleg az erkölcsi engedélyt egy elfeledett zsidó tórai parancsra (micva) alapozzák a gyűjtögetők, mely szerint jótett az, ha a földműves a termés maradékából ad a szegényeknek, rászorulóknak, és tény, hogy szinte minden gazdálkodó akivel az elkövetkező napokban találkozunk örömmel nyitotta meg előttünk a gyümölcsösét.

A nap fénypontja a madárcsőrök által képződött lyukakkal borított mangók voltak. Miután legyőztem enyhe idegenkedésemet, és eltávolítottam a lyukacsos részt, rájöttem, hogy kezemben tartom életem eddigi legfinomabb gyümölcsét. Nem tudom, hogy honnan szállítják a szupermarketekbe a gyümölcsöt, de Izraelben vannak szines, vad, élő mangó ligetek, melyek termései valószínűleg sosem látták Jeruzsálemet.

De ezek az örömök mindig a vándorutakra való visszatéréssel végződnek, mellyel azonnal visszatér az éhség is. Ofek azt mondja, hogy ez a vércukorszint miatt van. Azt javasolja, hogy az édes gyümölcsök után egyek rostos leveleket, amik –állítása szerint- lassítják a cukor felszívódását, és késleltetik az éhségérzetet. Van egy különlegesen laktató menü is, amit "Big Mac"-nak hívnak: mályva-szendvics, mustár és gránátalma virágok nagy madársóska levélben. A gyümölcsök és a levelek tényleg jól kiegészítitk egymást, de a patent rám csak rövid ideig hat. Éhes vagyok.


Mályva-bimbó zsákmány

Az első éjszakára egy grapefruit ligetben szállásoltuk el magunkat. Sűrű testmassza... Diszkrét, de határozott akcióval sikerül a csoport szélén helyet találnom, hogy szükség esetén legyen út a meneküléshez. Két gyűjtögetővel beszélgetek a világban található jó és rossz eredetéről, aztán álomba merülök. A hidegre ébredek, visszaalszom, aztán újra felébredek, most a hozzám tapadó embertömeg mélyéről feltörő horkolásra. Kicsit arrébb húzódom, töredezett álmokat álmodok, melyek közt fel-felébredek.

"Az első túránk sikeres volt"- meséli Ofek. "A következőre 20 ember jött, de másnapra senki nem maradt, mindenki elmenekült. Ez nem az éhség miatt volt, az ilyen utakon semmit nem fogyunk. Nem is amiatt, hogy növényhatározóra lett volna szükségünk. Az emberek szíve nem volt elég nyitott. Az ilyen túrákon nagyon fontos az érzelmi állapotod, és ha a csatlakozókat a szeretet vezérli, akkor a hideg és a szúnyogok nem lesznek zavaró tényezők. Ez olyan, mint mikor szerelmes vagy, és elfelejtesz enni."

Mint a táplálkozás, a törzsi lét is egy fontos célja az ilyen gyűjtögető utazásoknak. A vándorlásokba különböző tevékenységek és szabályok vannak beépítve, hogy egységes kis bennszülött közösséggé kovácsolják a gyűjtögetőket. Ennek egyik fontos eleme a nyelv. Többek között új szavakat találnak ki, és cserélgetik a hímnemet a nőnemmel. A férfiak például néha nőnemben beszélnek magukról. Ennek az a célja –magyarázzák a veteránabbak-, hogy lebontsa a beszéd automatizálását.

A túra bizonyos részeit előre meghatározott csendben folytatjuk, amikor csak morgásokkal és minimális szótagokkal lehet kommunikálni. A némaság első óráiban kialakult a csoportban néhány morgáskód. Különösen olyanok, melyek közlik, ha ehető növényt találtunk. Mikor összegyűltünk egy marék datolya körül, és hirtelen torokhangú, harmonikus morgás tört fel belőlünk, különös érzés volt a levegőben. Az emberek elkezdtek közeledni egymáshoz, egészen a kölcsönös testi érintésekig.

Néhányan összeölelkezve mentek, masszázst csináltak egymásnak, és mások, akik tegnap még vadidegenek voltak, most kézenfogva haladtak. Néhány férfit is beleértve. Dan-nak, aki dél Tel Avivban él, és mellettem lépked, bevallom hogy én itt a természetben is tartok az ilyen érintkezős kapcsolattól. Dan megértő, de azt mondja, hogy mindkettőnk félelme a társadalmi berögződésekből ered, és gyöngéden átölel.

De a szabályok egyértelműek. Az érintés plátói marad. Szigorúan tiltva van a nemiség, hogy lehetőség legyen a vonzalom és a szeretet biztos és egyszerű kifejezésének. A szexualitás kényes kérdés, magyarázza Ofek, és az ilyen, határokat vizsgáló túraélmény során az emberek könnyen elveszíthetik a kontrollt.

Aztán elérkezik a meztelenül fürdőzés. A kirándulás elején azt hittem, hogy mocskosan fogok hazaérni, és azzal vigasztaltam magam, hogy egy kicsit áthágom a szabályokat és legalább a vécépapírt használom majd. Az ellenkezője történt. Naponta egyszer vagy kétszer fürödtünk a vízforrásokban, melyekről a Spring Valley völgy a nevét kapta. Az első egy rejtett, fészkekkel körülvett apró tavacska volt. A veterán gyűjtögetőket nem riasztotta vissza a jeges szél, vagy a víz zöldes színe, azonnal ledobták ruháikat, és fejest ugrottak a tóba. Fürdőruhák nélkül. Az egyik vízben úszó szőke lány úgy nézett ki mint egy skandináv hercegnő, és az egész jelenet olyan volt, mint a "Gyűrűk ura"-ból egy filmrész. Voltak olyan gyűjtögetők is, akik a melegebb órákban teljesen levetkőztek, és meztelenül mentek. Kiderült, hogy szerveznek olyan, "nettó gyűjtögetők"-nek nevezett kirándulások, mikor elrejtik a teljes felszerelésüket, a ruháikat, és az egész túrát anyaszült meztelenül, "természetességgel és tökéletes egységben" bonyolítják le. Mikor mindezt elmesélték, már megadtam magam, és úgy döntöttem hogy csatlakozom az úszkálókhoz. Szörnyű hideg van, de a magas adrenalin kompenzálja ezt.

Megkérdezem őket, hogy miként reagálnak az izraeliek a meztelenségre. Egyszer találkoztak a természetben egy kipás-vallásos csoporttal, akik kérték, hogy öltözzenek fel. Egy másik alkalommal két kamionsöfőr jött oda a forráshoz, és követelték, hogy távozzanak onnan. Egy könnyű vita után ők is levetkőztek, és csatlakoztak hozzájuk.

Minden vízbe való bemenetel előtt körbe járnak. Az egyik törzsi szokás 

Mint a hasonló csoportoknak szerte a világon, az izraeli gyűjtögetők filozófiája is főként a keleti tanításokhoz, a New Age-hez és az általuk "mély ekológiának" nevezett valamihez kapcsolódik. Ugyanígy a "Kert Örzői" izraeli csoport is, mely a természetben indián életformát tanító kurzusokat tart.

A gyűjtögetők közül kevesen tudják, hogy a jégkorszak utáni életforma romantikus bálványozásának tudományos alapja is van. Legsikeresebben Jared Diamond élettanprofesszor, a Pulitzer díjas bestseller: " Háborúk, járványok, technikák " szerzője mutatta be. 1987-ben "Az emberiség történelmének legnagyobb tévedése" címmel megjelent Diamondnak egy rövid írása, melyben olyan kutatási eredményeket tesz közzé, melyekkel cáfolja az általánosan elfogadott véleményt, miszerint a tízezer évvel ezelőtti mezőgazdasági forradalommal lezárult egy olyan korszak, melyben a megélhetésért vívott nehéz harcban az ember folyamatos szenvedésnek volt kitéve, és új korszak kezdődött, melyben az emberiség állapotta nemzedékről nemzedékre javul, egészen a mai napig. Daimond szerint éppen az ellenkezője történt.

Hogy megvizsgálja a vadászó-gyűjtögető törzsekben élők életminőségét, bemutat olyan kutatásokat, melyeket olyan –máig létező- törzsekben végeztek, ahol nem hatott az emberekre a modern élet, és a mezőgazdaságot sem ismerik. Ezek a törzsi emberek átlagosan mintegy heti 14 órát dolgoznak, a fennmaradó időt szórakozásra, pihenésre és törzsi kultúrára fordítják. Nem rendelkeznek élelmiszer-felesleggel és termékekkel, ezért nincsenek társadalmi egyenlőtlenségek, ahol egy kis létszámú elit élvezi azt a bőséget, melyet a tömegek termelnek rabszolgamunkában. A férfiak és nők közötti különbség is kissebb, mint a világ legnagyobb részében, és az egészségük is jobb, mely változatos, természetes, és nagyrészt vegetáriánus étrenden alapul.

Mindehez Daimond őskori csontvázak boncolási eredményeit csatolja, melyek kimutatják, hogy a mezőgazdasági forradalom, korábban nemlétező betegségeket hozott létre, és hogy ennek következtében az emberek átlagos magassága 10 cm-el csökkent, és mintegy hét évvel rövidült a várható élettartalom.

Azért tűnik nekünk úgy, hogy a mezőgazdasági forradalom jó volt -összegzi végül Daimond-, mert mi a forradalom nyomán keletkezett uralkodó elithez tartozunk, de az emberiség túlnyomó többsége máig szenved a következményeitől. Kivel cserélnétek szivesebben –kérdi az olvasót-: olyan harmadik világban élő munkással, vagy földművessel, aki napi 14 órát gürcöl, és épphogy megél, vagy olyan primitív afrikai törzstaggal, aki heti 14 órát dolgozik, megőrzi jó egészségét, és élvezi az életet?

A kirándulás harmadik napján esőfelhők díszítik az eget, de ez nem zavarja a csoportot, és inkább a kevés levél evésével van elfoglalva, melyet sikerült összegyűjteni. Végül elérkezünk egy –a csoport által lottónyereménynek hívott- eklektikus kertbe, tele sokféle gyümölcsfával. Azonnal megváltozik az emberek hangulata. Miközben a szinész, aki piros műorral szeret ékeskedni, mandulaesőt ráz egy fa koronájáról, megáll melletünk egy terepjáró. A gyümölcsös tulajdonosa. Ofek odamegy hozzá, és egy perc múlva mindketten mosolyognak, a gazda megengedi, hogy kitomboljuk magunkat, mint a többi farmer akikkel útközben találkozunk.

Többször találkoztunk érdeklődő idegenekkel. Az Ein Shokek forrásnál odajött hozzánk egy biciklis, és mikor meghallotta hogy mivel foglalkozunk, hazament, letette a biciklit, gyalog visszajött, és kérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzánk. Ofek udvariasan elmagyarázta, hogy éppen egy közös út közepén vagyunk, és inkább jelentkezzen a honlapon keresztül. “Nagy szeretettel meg vagy hívva a következő túrákra”- mondta.

A harmadik nap végén a természet már egy hatalmas ingyenes szupermarket. Csillag-, mángold-, mustár-, és petrezselyemlevelek, keserűgyökerek, bazsalikom és sóskalevelek hívogatnak minden irányból, melyeknek mindig más és más az íze. Néha szentjánoskenyér, fonnyadt olívabogyó, és kártevők nyomaival befedett gyümölcsök érett zsákmányként esnek a kezembe. De én még mindig nápolyiról álmodozom, és az emberek tel avivi ínyenc-éttermekről beszélgetnek. A környezetem elfogyasztása viszont már az ereimben van. Minden távoli zöldes csillogás a tudatomban élelmiszernek van lefordítva.

A természet egy óriási szupermarket
A természet egy óriási szupermarket 

Megtanulom Marinától (akinek ez az első ilyen útja) hogyan kell azonosítani az ehető gombákat, főként a problémás nevű “ragadós hüvely”-t. Marina szakértő a gomba hátsó oldalának és nedvességének meghatározásában, melyek jelzik, hogy ehető-e a gomba vagy sem. De mikor beleharap egy olajbogyóba, kiderül hogy a bogyó régi és szörnyen fanyar, és néhány percre elveszti a nyelvének az érzékelését. Mi egyébként sok olajbogyót eszünk. Egy kicsit meg kell kaparni a körmünkkel, és ha belül fekete, akkor csemegéről van szó. Egy bizonyos idő után észreveszem, hogy állandóan van valami a számban. Néha gyümölcs, de legtöbbször levél.

Valamit elvesztettem az első három napon. A könnyed pökhendiséget, mellyel érkeztem. Ezek a figurák, akik mellettem törölgetik magukat a bokrokban, nagyon érdekesek, és éjszakánként hosszú beszélgetésekbe sodródok velük. A dél tel avivi Dan egészen a közelmúltig … táplálkozik. Ideológiai megfontolásból éttermek és AM:PM fiókok mögötti szemeteskukákból eszik. Dan csinos, magát választékosan kifejező intelligens fiatalember. Szinte minden könyvet, amiről hallottam, olvasta már. Azzal magyarázza életmódját, hogy az a hulladék, amit kivesz a kukából, már jóval a kidobása előtt szemét volt. “Forgolódok a világban és azt érzem, hogy valami nem stimmel. A bőség a szemét bősége. Pepsi és Coca Cola között választunk, és az élet egy nagy versenyfutás valami magunk által épített piramis csúcsára.”

Az első éjszaka külön próbáltam aludni, a harmadikon mindenki közé ástam magam
Az első éjszaka külön próbáltam aludni, a harmadikon mindenki közé ástam magam 

Michael, a vándorló katonatiszt mesél azokról a csoportokról, melyeknél vendégeskedett Galileában és Izrael déli részén. Néhány kicsi és elszigetelt közösség, mint például a Népek Csodája Kibuc (Nes Amim), ahol mintegy 70, Hollandiából és Németországból érkezett hívő keresztény él; a sivatagi Ashramim, ahol gyűjtögetők élnek, izraeli közösség, mely a Maya naptára szerint él. Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy mik 2013-ra a terveik; Maale Tzvia, ahol az Iman kaszt tagjai élnek, vagy Kalil, olyan település, mely elszakadt az infrastruktúrától, szinte nincs aszfaltozott útja, és a kevés ház magányosan, nagy távolságra áll egymástól. “Izraelben a főáramlat nagyon keskeny”, mondja Michael. “Ha megnézzük a társadalom felépítését, kezded megérteni, hogy ahhoz, hogy beilleszkedj a környezetedbe, kicsit őrültnek kell lenned, mindegy hogy a gyűjtögetőkről, vagy mondjuk az ortodox vallásosokról van szó. Minden csoport a saját spektrumán keresztül látja a valóságot. Nagyon kevesen tudják kívülről látni a dolgokat, én ezért nem itélkezek.”

És a Gyűjtögetők is egy ilyen csoport?
“Nem, nem igazán. A Gyűjtögetők egyfajta “Szünet-kurzus”. Azért vannak gyümölcsöseink, mert valaki földművesnek ment. Stoppal érkezünk a túráinkra, mert másnak kocsija van. A ruháinkat Kínában gyártották. Egyáltalán mi egészségesek és műveltek vagyunk, mert részei vagyunk a társadalomnak. Ez egy nagyszerű “buborék”, de én ebben beépített reakciót látok a társadalmi problémákra. Másrészt én a hétköznapokban is gyűjtögetek.”

A harmadik és egyben utolsó éjszaka. Dermesztő hideg. Egy olajfaligetben alszunk. Tanultam néhány trükköt, hogy hogyan tudok harcolni a hideg ellen: lefekvés előtt sokat kell enni és inni, hogy a felhalmozódott energia később hővé változzon. Jól be kell burkolózni mélyen az emberi testek közepén. Először van az óvoda óta, hogy este nyolckor alszom el, és napkelte előtt ébredek, az egyik gyűjtögető fuvolájának varázslatos hangjára. Utoljára kell reggelire a földről tépdesni az ételt. A menü: fiatal pálmafa levelei, melyek átvészelték az aratást. Addig vágjuk, míg elérünk a levél fehér belsejéig. Logikus…

Dr. Gavriel Bokovza, a Tel Avivi egyetemen modern kori identitást kutató pszicológus, és egyben nagy gyűjtögető is, aki az elmált két évben több mint tíz ilyen kiránduláson vett részt. “Ezek a túrák –mondja- hétköznapi sablonokat szüntetnek meg és kicsit felszabadítják a lélek kontrollját. A résztvevők legtöbbször vonzódnak vagy valami spirituális háttérhez, vagy a természethez, vagy az alternatív életmódhoz, de ami a csoportban tartja őket, az a közösség. És az érzelmi kötődések. Hogyan kerültem én ide? Kiváncsiságból, és természetesen egy lány is a képben volt. Ezek a kirándulások a világ felé való nagy nyitottság érzését adták, és tényleg segítettek közel kerülni ezekhez az emberekhez és jobban megérteni őket. Ez nyomot hagyott a hétköznapokban is. Lazábban kezdtem öltözni az egyetemen, és nem tudtam fenntartani a formalitást. Éppen egy tóra után voltam, mikor másoddiplomás pszichológiahallgatókat interjúvoltam meg, (ami álltalában nagyon hierarchikus dolog), és úgy éreztem, hogy egy nagy ölelésen kívül nem akarok tőlük semmit.”

Az utolsó nap végefelé körben ülünk, és az emberek elmondják, hogy mit visznek magukkal a kirándulásról, és tesznek magukévá a normális életben. A hangsúly konkrét lépéseken van. Az egyik gyűjtögető elmondja, hogy a legutóbbi túra után sikerült lemondania a cigarettáról, egy másik eladta a leptopját, egy harmadik pedig a kocsiját. Vannak, akik beérik könnyebb dolgokkal. Az egyik résztvevő megigéri, hogy hétvégenként nem nyúl a számítógéphez. Én megígérem, hogy megtöltöm a hűtőmet zöldségekkel, gyümölcsökkel és mindenféle magokkal.

Egy hét múlva felhívom Ofek-et és bevallom, hogy újra azt a szemetet eszem, amit a túra előtt ettem. “Minden kultúrának megvan a visszaeső története –feleli-, de éppen ezért van újabb kirándulás és a közösség támogatása.”

Egy dolgot biztos hogy magammal hoztam a terepről: azt a furcsa tudatot, hogy ehető körülöttem a táj. A kedvenc, krémmel töltött nápolyim, ami teljes őrlésű lisztből készül, szuper finom, de mégjobb volt az érzés amit akkor éreztem, mikor néhány nappal ezelőtt munkába menet észrevettem az út mellett egy ínycsiklandozó növényt, letéptem és megettem. Ó jaj! Tévedtem! Ez annyira keserű, hogy egyszerűen megrázó!!


Az írás a calcalist.co.il gazdasági internetes magazinban jelent meg >>
Szerző: Tomer Avital
Fordította: frankpeti

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...